NAgyon sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e a történetet. Azért döntöttem a megírása mellett, mert a blogot a család mellett a fiúknak írom, hogy lássák mi minden történt velük gyerekkorukban. Ezekbe a történetekbe nem csak az örömteli dolgok férnek bele, hanem a kevésbé jók is. Nem azért írom le, mert sajnáltatni szeretném magunkat, hanem azért, hogy megmutassam, egy kicsi csöppség mekkora hős tud lenni, a nehézségeket milyen példamutatással tudja elviselni. És talán nekem is szükségem van arra, hogy kiírjam magamból.
Szóval a történet:
2010. augusztus 30-án éjjel kruppos rohama volt Sominak. Nála még nem jött elő, de igazából nem ijedtünk meg annyira, mert Dani is kruppos, én is az voltam, tudom hogyan kell kezelni. Kedden nem is ment oviba, elvittem délután orvoshoz. Megkaptuk a kellő gyógyszereket és hazamentünk.
A neheze azonban a következő éjjel kezdődött. Ez már nem kruppos köhögés volt. Egyszerűen nem kapott levegőt. Az egész éjjelt nyitott ablaknál virrasztottuk végig, mert Somira kb 10 percenként tört rá a fulladásos köhögés. Reggel elvittem Danit oviba és Somival gyorsan elmentem az orvoshoz újra. Nem lett túl jó a lelete. Adott neki gyógyszereket, de miután nem lett jobb, be kellett menni a kórházba.
Bent is fogták. Miután kiharcoltam, én is bent maradhattam vele. Igaz, hogy fizetős szobában, de éjszakára is maradhattam.
Délben kaptuk meg a szobát és mire minden papírmunkának és vizsgálatnak vége lett, volt már négy óra is. Addig szegény Somi csak sírt a fáradtságtól, a sok macerától és az idegen helytől. Kapott egy kanült a kézfejébe, amit le is rögzítettek. Mivel nem evett és nem ivott semmit, ezért infúziót is kötöttek be neki. Édes ki bogárka nagyon hamar megértette, hogy mi történik és egyszer sem piszkálta sem az infúziót, sem a kanült. Kapott vénásan injekciót, amitől először félt. Persze teljesen érthető módon. Miután rájött, hogy az nem fáj, már a kezét tartotta, mikor hozták az újabb adagokat. Meg is dícsérték nagyon, milyen ügyes. A "szuszis" gyógyszerekkel azonban nem igazán tudott megbarátkozni. Egy optichamber nevű készülékhez volt csatlakoztatva egy maszk és annak a végébe nyomták a spray-ket amiket be kellett szívni. Ezt nagyon nehezen szokta meg. A 4. napra jött nagyjából helyre a tüdeje, na innentől kezdve volt szenvedés. Mivel már jól érezte magát, ezért állandóan talpon volt és menni akart, pedig még igencsak pihennie kellett volna. Mondjuk a szobánk sem volt alkalmas nagy rohangálásokra, mivel kb 4 nm volt az egész. Ebbe zsúfoltak bele egy rácsos ágyat, egy normál ágyat, egy kis szekrényt és egy kis asztalt. Annyi hely volt éppen, hogy be lehetett jönni és el lehetett menni az ágy mellett a kiságyig. Szerencsére hétvégén le is mehettünk egy kicsit levegőzni, így Dani is be tudott jönni hozzánk látogatni. Már nagyon vártuk a hétfőt. Azt mondták, ha minden rendben van, akkor talán hétfőn mehetünk. Én ezt nagyon készpénznek vettem, mert vasárnap este már összepakoltam a cuccainkat és lélekben már otthon aludtunk.
Végre eljött a hétfő reggel. Általában 9-kor szokott jönni a vizit, de persze azon a napon kb fél 11 körül estek be. A szívem a torkomban dobogott, miközben a főorvosnő vizsgálta a Somát. Szerencsére minden rendben volt, így már csak a zárójelentésre kellett vári. Ami persze csak 2 körül érkezett meg, de vígasztalt minket az a tudat, hogy már látjuk a végét a bentlétnek. Ahogy aláírtam a papírt, beszéltem a főorvosnővel, megkaptuk a recepteket és már csak a hátunkat látták.
Nagyon nehéz 6 nap volt. Az, ahogy a Somi viselkedett a bentlétünk ideje alatt, az elismerésre méltó. Egyszerűen hihetetlen volt látni ahogy a csöpp kis gyerkőc alkalmazkodik a körülményekhez, ahogy elviseli a megpróbáltatásokat, ahogy megérti azt hogy apa nem maradhat itt velünk, mert el kell mennie a tesóért, ahogy elfogadja a kórházban alvást és nem hisztizik esténként, ahogy tűrte a szurikat, gyógyszereket, cseppeket, vizsgálatokat és egyéb macerákat amiket csináltak vele. Persze nem azt mondom, hogy mindez egy szó nélkül zajlott, mert sírt például a kanül betételénél, de meg sem próbálta elrántani a kezét. Sírt, mikor apának el kellett mennie, de elfogadta és viszonylag hamar megnyugodott.
Nagyon nehéz 6 nap volt, de nem tette még nehezebbé. És még csak 2 éves. És megértette. És elviselte. És meggyógyult! :)
Szerencsésen végződött. Mivel viszonylag korán kiderült a gond, ezért nagyon nagy esély van rá, hogy 5 éves korára kinövi. Addig gyógyszerrel segítünk rá és reméljük, hogy minden rendben lesz és nem kell többet visszamennünk.
Nagyon büszke vagyok mindkét gyerkőcömre. Dani megértette és elfogadta, hogy a Somi mellett kell lennem, mert szüksége van rám, bár nehezen viselte a távollétem. Somi pedig megértette és elfogadta, hogy szükség van erre a tortúrára a gyógyulása érdekében és hősként viselte. Én pedig hálás vagyok azért hogy ezeknek a fantasztikus gyerekeknek én lehetek az anyukája.
Nem utolsósorban pedig hálás vagyok a családunknak, barátoknak a sok segítségért, aggódásért.
Nagyon köszönjük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése